Páros: JinKook (Jin x Jungkook)
Műfaj: Shounen ai
Figyelmeztetés: Szereplő halála
Jin Pov.
Egy teljesen fekete öltöny húztam magamra, s kezembe vettem egy csokor vörös rózsát. Az ajtómon kilépve csendben sétálok a kihalt utcán, kissé sötét van, mert már ősz végén járunk. Mégpedig November 27-én. Egy lélek sincs az utcán, de nem is bánom. Szeretnék egyedül lenni, mint mindig. Nem vagyok az a magamnak való, de ma van egy éve, hogy nincs boldog életem. Egy évvel ezelőtt szerelmem, Jeon Jeong Guk-kal egy buliról tartottunk haza. Igen egy férfival, vagyis hazudok, mert még nem töltötte be, akkor a felnőtt kort. Na, de mindegy is. Miután kijöttünk a buliból, a buszmegálló felé vettük az irányt. Eleget ittunk, szóval nem voltunk már egészen beszámíthatóak. Ahogy az út másik felére sétáltunk át nem vettük észre, hogy egy autó tart felénk. Egy piros ferrari. Szerelmem pont a jobb oldalamon volt, és ez a bizonyos piros autó elütötte. Én megúsztam pár karcolással, míg az, akit szerettem meghalt. Mai napig bánom, hogy akkor elmentünk bulizni. Erőszakoskodtam rajta, hogy jöjjön el velem. Ha nem tettem volna ezt, akkor még mindig velem lenne. Ma van egy teljes éve, hogy magamat okolom a történtek miatt. Jobb lett volna, ha abban a pillanatban én halok meg ott, és nem Jungkookie. Fiatal volt, így még az életet sem tudta megtapasztalni. Nem volt rajtam kívül még senkije, de most már nem is lesz. Szörnyű alak vagyok. Az én hibámból egy gyerek meghalt. Egy olyan gyerek, akit tiszta szívemből szerettem.
Nemsokkal később megérkeztem abba a temetőbe, ahol Jungkook nyugszik. Megálltam a hatalmas fekete vaskapu előtt, s merengeni kezdtem.
-Sajnálom...- indultam el a sötét, és kietlen temetőbe.
A föld kemény, és szilárd. Mindenhol arany, rozsdavörös, narancssárga színű falevelek. Ez is csak azt jelenti, hogy ősz van. Számomra az ősz, az elmúlást jelenti. Szomorú egy évszak. Kegyetlen, aki nem kímél senkit, és semmit. Csak tarol, visz minden életet, azokat az életeket, amiket ő akar. Nem törődve a szeretteik érzéseivel azzal, hogy milyen mérhetetlen fájdalmat okoz nekik. Pont úgy, mint nekem is. Az ősz szilánkosra törte a szívem, nem törődve azzal, hogy mit érzek a fiú iránt. Örömét lelte benne, hogy szétválaszthatott minket. Elvéve tőlem őt. Sohasem bocsátom meg magamnak, és az ősznek sem.
A rengeteg sír között sétálva megtaláltam Jungkook-ét. A sír ápolt volt. Tele virágokkal, koszorúkkal, és mécsesekkel. De az én párszál rózsám, amit utoljára hoztam ki még mindig ott volt. Senki nem dobta ki. Az a párszál, ami a vázában volt már más színt öltött magára. Felvett egy sárgásszürke színt, ez olyan szomorú. A sír mellet állva, néma csendben figyeltem. Várva, hogy egyszer újra látom, de nem tudom, hogy nem fogom.
-Sajnálom! Nem akartam, hogy így érjen véget. Nem akartalak elveszíteni.- ajkaim remegtek.
Szemeimben könnycseppek jelentek meg, amik utat törtek maguknak. Térdre borultam, és sírva fakadtam. Könnyeim a kemény földet itatták.
-Miért kellett ennek megtörténnie!? Miért nem tudtam aznap megülni a seggemen?- sírtam, és ordítottam.
Remélem, hogy egy nap a kis JeongGuk képes lesz megbocsátani nekem. Megbocsátani azt, hogy miattam halt meg. Nem tudok nélküle élni. Ő volt a mindenem. Értéktelen szemétdarabnak érzem magam, mióta nincs mellettem. Úgy érzem megfulladok nélküle. Számomra az élet már nem ér semmit.
-Szeretlek!- engedtem ki hangomat.
Ekkor egy hűvös érintést éreztem a vállamon. Gyorsan hátra is fordultam, de nem láttam semmit. Csak képzelődöm.
-Én is szeretlek Jin.- hallottam meg egy ismerős hangot, ami Kookie-é volt.
Fejemet körbe-körbe tekergettem, de hiába. Nem láttam őt. Felálltam, és könnyeimet törölgettem.
-Te vagy az Jungkookie? Mond, hogy te vagy az kérlek.- mondtam, még mindig sírva.
Ezután nem hallottam egy jó darabig semmit, de aztán jó két perc elteltével ismét megszólalt a hang. Így már biztosan tudtam, hogy ő az.
-Igen.. Kim Seok Jin, legyünk újra együtt.- ajánlotta.
Persze én egyből igent mondtam, mert így legalább újra együtt lehetünk. Még ha a földön nem is, de a mennyországban igen. Nekem ez is elég, csak vele lehessek. Mindegy, hogy hol, amíg vele vagyok addig nekem ezer mindegy. Tőlem még a pokol is lehet. Ezentúl öröké fogni fogom a kezét.
A csokor vörös rózsát, letettem a sírra és még egyszer utoljára elmondtam egy imát. Értem, s értem. Miután végeztem felálltam, és a feje mellé térdeltem le.
-Köszönöm, hogy ismét veled lehetek majd.- elővettem zakóm zsebéből egy kinyithatós kést.
Szememből ismét előtörtek a könnyek, de tudtam, hogy ezután vele lehetek. Feltűrtem a zakóm, és a hófehér ingem ujját. Egy nagy levegőt vettem, és a kést jobb csuklómba mélyesztettem. Nem egyszer, hanem többször is. Ugyan ezt tettem másik karommal is. Már annyira szédültem..
A kés lassan kicsúszott a kezemből, és a földre zuhant, ahogy én is. Rázuhantam szerelmem sírjára. Utoljára ismét elmondtam valamit, mint egy földi ember.
-Szeretlek. Soha nem felejtettelek el, még egy pillanatra sem...- hangom fokozatosan halkult el, s egy utolsó könnycsepp gördült ki szemem sarkából.
Az ősz megtalált, s elvitt oda, ahol JeongGuk van. Most már újra együtt vagyunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése