Reggel hangos telefoncsöngés csapta meg füleimet, amire felébredtem, de nem vettem fel. Hagytam, hogy csörögjön, de mikor már harmadszorra sem hagytam abba, azt hittem, hogy idegbaj kapok. Dühösen és álmosan kaptam a telefonért, amit aztán fülemhez helyeztem, hogy megtudja ki az, aki ilyenkor zaklat. Természetesen a drágalátos gyerekkori barátom volt az, Jin. Rendesen kioktatott, miközben én alig tudtam valamit mondani. Így nem volt mit tennem, bele kellett egyeznem abba, hogy átmegyek hozzá. Kikecmeregtem az ágyból, és felöltöztem, de páromat nem keltettem fel. Egy papírcetlin hagytam, egy rövid üzenetet neki, hogy ne aggódjon, mert Jin-hez mentem át. Lebaktattam a konyhába, ahol csináltam magamnak két szendvicset, amit befaltam. Még megigazítottam a hajam, és elindultam. Bőven volt időm, így gyalog mentem, nem pedig autóval. Miközben az utcán sétáltam, jó pár gyerek rám köszönt, hogy; Csókolom, bácsi!. Nem vettem magamra, hiszen tisztában voltam azzal, hogy számukra én öregnek számítok. De az már kimondottan irritált, ahogy pár nagyobb fiú kinyújtotta rám a nyelvét. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyem azt, amit ők is.
Nekem csak ne mutogassák a nyelvüket, mert azt nagyon nem bírom. Képes vagyok leállni veszekedni egy kisgyerekkel, annak ellenére, hogy én egy nagy, tohonya felnőtt vagyok. Tagadni nem tagadom, hogy sokszor gyerekesen viselkedem, de én ilyen vagyok, ezen nem tudok változtatni, és nem is akarok. Szeretek az lenni, aki vagyok még akkor is, ha efféle a természetem. Senkiért nem változnék meg, lehetne az bárki.
Talán úgy félóra múlva értem a ház elé, ahol szokás szerint beengedtem magam. Belépve az építménybe, egyből nevén kezdtem szólítgatni Jin-t, de nem válaszolt. Elkezdtem keresni, elő utam a nappaliba vezetett. Ahogy beértem, SeokJin-re néztem, s utána a vendégére, aki nem messze ült tőle. Szemeim megpihentek az illetőn, és szám eltátotta magát. Így meredtem az ott ülő férfira, akit már túl jól ismertem ahhoz, hogy összetévesszek bárkivel. Fürkésztem arcát, ahogy ő is tette az enyémmel. De a nagy csendet, és merengést az idősebb törte meg a kérdésével. Nem válaszoltam rá, úgy tettem, mintha ott sem lenne. Leálltam beszélgetni a vendéggel, ahelyett hogy a haverommal dumáltam volna. Kettőnk társalgása között előjött, hogy kis miben változott. Elmondtam róla a párszavas véleményemet, Ő is, ezt tette. Amikor átmentünk a komoly, rideg hangulatból vidámmá, a háztulaj egyből megbombázott kérdésével. Vidáman, szinte egyszerre válaszoltunk, de mikor már jött a másik kérés, csend lett. Nem válaszolt egyikünk sem, csak egymásra néztünk, hogy mit tegyünk, de nem sok ötlettel. Sokáig pásztáztuk, hol egymást, hol a födet, végül megszólaltam, mert a szöszi nem tette.
-Nem mondtam?- kérdeztem tőle, szinte alig hallhatóan.
A válasza nem volt, így egy nagyobb levegővel, s nyeléssel elmondtam neki, hogy régen együtt jártam vele. Ábrázata a meglepődést tükrözte, miközben mégis higgadt maradt. Próbálta magában elfogadni, hogy én a legjobb barátja egy másik fiúval hempergett. Pár perc múlva elfogadta, vagyis megpróbálta. Ennek örültem a legjobban, hogy ennyire megértő. Ő az a barát, aki akkor sem hagy el, bármilyen legyél.
Nagyon régen együtt voltam, Kim NamJoon-nal, mikor még kamasz pisi voltam. De a kapcsolatunk nem tartott sokáig, mert fogta magát, és egyik napról a másikra felszívódott. Úgy, mintha csak a föld nyelte volna el. Nem hagyott üzenetet, nem írt, de még csak nem is hívott. Vártam rá, hogy egyszer valamelyik nap, majd felbukkan, de nem tűnt fel. A napok csak teltek, s múltak, miközben én vártam arra, hogy újra lássam azt, akit szeretek. A szívem darabokra volt törve, rá kellett jönnöm, ő már nem érzi ugyan azt, mint én. Teljesen egyedül hagyott, azt sem mondta, hogy szakítsunk. Hagyta, hogy abban a tudatba éljek, egy nap újra láthatom, de én nem vártam tovább rá. Elkezdtem randizni, és ismertem meg a menyasszonyomat, HyunAh-t. De most, hogy újra látom, elönt a boldogság belülről. Kezdem úgy érezni, hogy ismét beleszerettem, annak ellenért, hogy csak úgy ott hagyott. A szívem felé húz, mégis ott van nekem az a nő, aki mellettem volt öt évig. Nem dobhatom csak úgy el, a másik pedig az, hogy Ő már biztosan nem szeret. Amíg hyung, vissza nem jött, nem beszéltünk egy szót sem.
Ahogy visszajött és töltött nekünk, lehúztunk az elsőt, majd én a zacskóban kezdtem kutakodni. Kis idő múltán, csillogó szemekkel vettem ki a kedvenc csokoládémat. Annyira megörültem, hogy SeokJin nyakába ugrottam. Szorítottam, miközben próbált levakarni magáról, mint valami élősködőt. RapMon hangosan nevetett rajtunk, de nem törődtem vele. Visszaülve elkezdtem magamba tömni a táblát, s a többi finomságot.
Jó, hogy Jin áthívott magához, és rávett arra, hogy toljam ide a pofám. Ha nem jöttem volna, akkor most nem láthatnám azt, akibe évekkel ezelőtt, halálosan szerelmes voltam. Örülök ennek a napnak. Jobban, mint bármelyik másnak, mint amit eddig átéltem. Reménykedhetek abban, hogy szeret e még, de nem sok esély van rá. Hinni csak a templomba lehet sajnos. De csak, ha egy halvány szikra is lenne, mindent megtennék azért, hogy felébresszem.
Nem tudom, hogy mennyit ittunk, mert azután, hogy megettem a csokim nem emlékszek sok mindenre. Részletekre, hogy miket műveltünk, vagy műveltem, de az a lényeg, hogy az erős piától kidőltünk.
***
Arra eszméltem fel, ahogy valaki mocorog körülöttünk, miközben motyog az orra alatt. Nyúzottan, és fáradtan nyitottam ki két szememet, hogy megtudjam ki van itt. Kitisztult a kép, és láttam, hogy az a táncosfiú van itt, aki a legénybúcsúztatómon táncolt. Minden egyes mozdulatát figyelemmel kísértem, amint próbálkozott azzal, hogy felkeltse a legidősebbet. Már szinte forrt benne az ideg, feje egyre pirosabb lett. Nem vette észre, hogy felkeltem, ezért nyugodtan néztem a műsort. Összecsípte az orrát, fülét cibálta, húzogatta az arcát, ujjbegyeit végigsimította nyakán, de nem kelt fel tőle. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, de végül megtörtént. Fejét hátracsapva bámult rám, miközben nem tudott megszólalni. Meglepve, mégis nyugodtan nézett végig rajta.
-Szia!- mosolyogtam rá széles vigyorral az arcomon. -Miért vagy itt? Jin-hez jöttél?- döntöttem oldalra a fejemet.
Kíváncsi vagyok rá, hogy mit keres itt. Csak, mert nem szokás úgy bejönni más lakásába, hogy ne szólunk neki előre. Jó én kivétel vagyok, mert engem ismer. Talán azért jött, hogy táncoljon neki? Meglehet, hiszen elkérte a számát annak a helynek, ahonnan béreltem. Igen, ez az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy itt van. Más nem lehet, vagy mégis? Aish, TaeHyung ne képzelj be hülyeségeket! Ez csak a te képzeleted...
-Szia! Igen, hozzá.- bólintott egy kisebbet. -De ahogy látod, nem kel fel. Pedig miatta képes voltam megint eljönni.- sóhajtott, SeokJin haját piszkálva.
Szemem kikerekedett, amint meghallottam azt a szót, hogy 'megint'. Így biztosra tudtam, hogy tegnap már járt itt.
De, ha volt itt, akkor Jinie, miért nem szólt nekem? Nem, mintha köteles lenne nekem arról beszámolni, hogy mikor és kivel van. Azért az jól esett volna, ha elmondja, hogy áthívta a táncossrácot, akinek a nevére már nem emlékszem. Ami nagyon furcsa itt nekem az, hogy nem egy nőt hívott, hanem ugyan azt a srácot, aki nekünk táncolt. Talán meleg lenne?
-Ja, értem.- villantottam ismét fogaimat. -Segítsek neked felkelteni? Mert ketten könnyebb lenne, mint egyedül. -
-Légy szíves, mert így tényleg nem fog menni.- nézett Jin-re.
Felálltam, majd elléptem, s ujjamat benyálazva fülébe dugtam. Egyből felugrott, amin elnevettem magam. Hátraléptem egyet, nehogy úgy döntsön, hogy megüt. Mosolyogva néztem le rá, miközben ő mérgesen nézett fel rám, egészen addig, míg észre nem vette, hogy ott áll mellette a vendége. Egy gyors mozdulattal megigazított a haját, majd úgy pillantott rá, mint akit épp magasztal. Furcsálltam, mégsem szóltam semmit.
-Szia!- szólalt meg lágy, békés hangon.
-Szia! Te megint alszol, amikor jövök? Tudod simán megerőszakolhat, így bárki, aki bejön ide. Utána már nem lesz szűz a segged, és sírhatsz, de nem fogod visszakapni a szűz feneked. Ezért kellene zárt ajtóbál aludni, hogy ne tudjon senki bejönni.- oktatta ki a legfiatalabb.
Egyet kell vele értenem, hiszen ez így van. Úgy beszél, mintha ő már átélte volna, ezt hogy már nem szűz hátulról. Lehet megrakta valaki, de nem akarok bunkó lenni, inkább nem kérdezek rá. Hallgatok, s inkább gondolkozom, mint hogy hangosan rákérdezzek. Nem akarom megbántani, szóval kussban maradok.
Jin nem válaszolt rá, inkább helyette jelentéktelen dolgokról kezdett el beszélgetni vele. Csak néztem, ahogy vidáman beszélget vele, miközben a srácnak, hol volt, hol nem volt kedve cseverészni. Úgy éreztem, mintha ki lennék közösítve. Néztem, miközben dumált hozzá, megérintette itt-ott, de alig észrevehetően. Ezért inkább felkeltettem NamJoon-t, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül. Mikor felébredt, Ő is meglepette nézett a srácra, hiszen még nem látta. Elmagyaráztam neki, hogy ő táncolt a legénybúcsúmon, de amikor elmondtam neki, hogy hol szemei kikerekedtek, s alig bírt megszólalni. Végül annyit mondott rá, hogy gratulál. Elszomorított, mégis elviseltem, ahogy ezt mondta nekem. Alig beszéltünk valamit, mégis élveztem azt a pár szót, amit vele válthattam. Éreztem, hogy zavarok, ha itt vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy lelépek. Felálltam, majd egy annyit odaböktem nekik, hogy; Sziasztok, én megyek.. Jin rábólintott, míg Monster nem, s inkább ő is elköszönt. Előresietve mentem ki a házból, hogy ne keljen vele kettesben maradnom.
Annyira kíváncsi vagyok, hogy mi van SeokJin és az a srác között. Nem azt mondom, hogy a haverom meleg, de szerintem jól néznének ki együtt. Jó párt alkotnának, mint én annak idején, Nam-mal. El kell felejtenem azt az időt, s jelenre kell koncentrálnom, mivel ott van nekem az a nő, aki mindig mellette volt, bármi is történt. Őt szeretem, az érzéseim nem változhattak ilyen gyorsan meg csak attól, hogy megláttam. Az ilyesmi lehetetlen, csak a tündérmesékben létezik. Hiú ábrándokat kergetek már most, amiből minél előbb ki kell jutnom.
Ahogy kiértem, egyből hazafelé vettem az utat. Gyors, és nagy léptekkel mentem, de hiába. Követett, mint egy kutya a gazdáját. Olykor, olykor hátranéztem, hogy követ e. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, ahogy ő is, így nem telt sok időbe, hogy úton érjen. Megragadva jobb csuklómat, rántott vissza magához, miközben kezeit vállaimra helyezte.
-Ne hidd, hogy azért léptem le anno, mert nem szerettelek.- mondta hangosabban a kelleténél. -Te jelentetted számomra a világot, de megfutamodtam. Mégsem voltam képes arra, hogy boldoggá tegyelek. Minden egyes napodat káosszá tettem, s reménnyé, hogy nemsokára visszatérek. Nem várhatom el, hogy megértsd, de a visszautat keresem, minden egyes percben.- szemei könny belábadtak, ahogy ezt mondta.
A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem mindjárt kiszakad a helyéről. Megszólalni sem tudtam, nem mondtam semmit, csak csendben néztem. Egyik pillanatról a másikra éreztem, ahogy hatalmas karjai testem köré fonódtak. Erősen szorított, miközben lehetett hallani, hogy elsírja magát. Nagyot nyelve átöleltem, felsőért megszorítva. Nem vagyok tisztába azzal, hogy miért tettem. Néma csendben álltunk, s öleltük egymást úgy, mint évekkel ezelőtt. Jó érzés volt, mégis eltoltam magamtól.
-Sajnálom NamJoon, nemsokára megházasodom- hunytam le pilláimat. -A mi kapcsolatunknak, évekkel ezelőtt vége szakadt. Bármennyire szeretlek még most is, nekem ott van Ő. HyunAh mellettem volt, akkor is, mikor te nem. Nem futamodott meg, mit te.- szemeim kezdte könnyesedni. -Kérlek, hogy hagyj békén örökre. Többet ne keress!- fordultam sarkon, s elindultam haza.
Nem követett, egészen addig, míg jó hatvan métert nem mentem. Akkor utánam futott, s hátulról átölelt.
-Te hozzám tartozol, akkor is, ha azzal a nővel vagy együtt. Nagyon szépek kérlek, könyörgöm neked, kezdjük újra. Ígérem, többet nem fogok megfutamodni! Tanultam az esetből...- motyogtam elég halkan. -Gondolkozz raja, kérlek.- adott egy csókot nyakamra, mibe belepirultam.
Kiette a telefonomat a zsebemből, s mondta, hogy oldjam fel. Jófiú ként engedelmeskedtem neki. Visszaadtam a telefont a kezébe, majd beleírta a számát, hogy ha sikerült eldöntenem, akkor hívjam fel. De minél előbb jussak dűlőre. Még röpke pár percig ölelt, majd távozott, mint aki jól végezte dolgát. Elindultam haza, egész úton azon agyalva, hogy mit tegyek. Hazaérve párom egyből megbombázott a kérdéseivel, hogy mit csináltam eddig Jin-nél. Félig meddig elmondtam neki az igazságot, de sokat belekamuztam.
Négy nap telt el azóta, hogy Nam-mal találkoztam. Nehezen, de meghoztam a döntést. Nem vagyok magra büszke, de döntöttem. Most, hogy felbukkant felforgatta az egész életemet. Ismét beleszerettem, ami ellen nem tudok, és nem is akarok tenni semmit.
A mai nap során leültem, s beszéltem HyunAh-val. Kiakadt, és azt hittem, hogy mindjárt szívrohamot kap, de szerencsére nem kapott. Sírt, mint állat. próbálkoztam vigasztalni, de nem engedte, így hagytam a fenébe. Csendben ültem, s hallgattam, ahogy megállhatatlanul sír. A sírása minden neszt, és zajt elnyomott. Végül rám nézett könnyel teli szemekkel, magát hibáztatva mindenért. Nyugtattam, hogy nem miatta van, de felesleges volt, mert nem értette meg. Másnap lemondtuk az esküvőt, és elmondtuk mindenkinek, hogy nekünk nem lesz közös jövőnk. Mindenki támadott engem, főleg a szüleim. Nem akarták elhinni, hogy ezt tettem. De én szépen megmagyaráztam nekik, hogy van akit sokkal, de sokkal jobban szeretek. Meg azt is, hogy maradjanak ki az életemből, mert az enyém, s nem az övéké.
Tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki képes ilyen szörnyűséget művelni. Ezért is vagyok tökéletes párja Rap Monster-nek. Bízok abban, hogy Jin hyung is előbb utóbb megtalálja élete szerelmét. Ha nem most, akkor később. Megérdemli, hogy boldog legyen, ahogyan én.
Még aznap elővettem a telefonom, hogy felhívjam Nam-ot. Hangján tisztán hallani lehetett, hogy jelen pillanatban, Ő a világ legboldogabb embere. Így újra járni kezdtük, és nem titkoltam el SeokJin előtt. Egy hét után sikerült eladnunk, HyunAh-val közös lakásunkat, mivel már nem voltunk együtt. Odaköltöztem páromhoz, s éltük a mindennapjainkat teljesen normálisan.
Mindenki hihet kurvának, de nem érdekel, ha hozzá húz a szívem, akkor vele leszek.
-Szia!- mosolyogtam rá széles vigyorral az arcomon. -Miért vagy itt? Jin-hez jöttél?- döntöttem oldalra a fejemet.
Kíváncsi vagyok rá, hogy mit keres itt. Csak, mert nem szokás úgy bejönni más lakásába, hogy ne szólunk neki előre. Jó én kivétel vagyok, mert engem ismer. Talán azért jött, hogy táncoljon neki? Meglehet, hiszen elkérte a számát annak a helynek, ahonnan béreltem. Igen, ez az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy itt van. Más nem lehet, vagy mégis? Aish, TaeHyung ne képzelj be hülyeségeket! Ez csak a te képzeleted...
-Szia! Igen, hozzá.- bólintott egy kisebbet. -De ahogy látod, nem kel fel. Pedig miatta képes voltam megint eljönni.- sóhajtott, SeokJin haját piszkálva.
Szemem kikerekedett, amint meghallottam azt a szót, hogy 'megint'. Így biztosra tudtam, hogy tegnap már járt itt.
De, ha volt itt, akkor Jinie, miért nem szólt nekem? Nem, mintha köteles lenne nekem arról beszámolni, hogy mikor és kivel van. Azért az jól esett volna, ha elmondja, hogy áthívta a táncossrácot, akinek a nevére már nem emlékszem. Ami nagyon furcsa itt nekem az, hogy nem egy nőt hívott, hanem ugyan azt a srácot, aki nekünk táncolt. Talán meleg lenne?
-Ja, értem.- villantottam ismét fogaimat. -Segítsek neked felkelteni? Mert ketten könnyebb lenne, mint egyedül. -
-Légy szíves, mert így tényleg nem fog menni.- nézett Jin-re.
Felálltam, majd elléptem, s ujjamat benyálazva fülébe dugtam. Egyből felugrott, amin elnevettem magam. Hátraléptem egyet, nehogy úgy döntsön, hogy megüt. Mosolyogva néztem le rá, miközben ő mérgesen nézett fel rám, egészen addig, míg észre nem vette, hogy ott áll mellette a vendége. Egy gyors mozdulattal megigazított a haját, majd úgy pillantott rá, mint akit épp magasztal. Furcsálltam, mégsem szóltam semmit.
-Szia!- szólalt meg lágy, békés hangon.
-Szia! Te megint alszol, amikor jövök? Tudod simán megerőszakolhat, így bárki, aki bejön ide. Utána már nem lesz szűz a segged, és sírhatsz, de nem fogod visszakapni a szűz feneked. Ezért kellene zárt ajtóbál aludni, hogy ne tudjon senki bejönni.- oktatta ki a legfiatalabb.
Egyet kell vele értenem, hiszen ez így van. Úgy beszél, mintha ő már átélte volna, ezt hogy már nem szűz hátulról. Lehet megrakta valaki, de nem akarok bunkó lenni, inkább nem kérdezek rá. Hallgatok, s inkább gondolkozom, mint hogy hangosan rákérdezzek. Nem akarom megbántani, szóval kussban maradok.
Jin nem válaszolt rá, inkább helyette jelentéktelen dolgokról kezdett el beszélgetni vele. Csak néztem, ahogy vidáman beszélget vele, miközben a srácnak, hol volt, hol nem volt kedve cseverészni. Úgy éreztem, mintha ki lennék közösítve. Néztem, miközben dumált hozzá, megérintette itt-ott, de alig észrevehetően. Ezért inkább felkeltettem NamJoon-t, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül. Mikor felébredt, Ő is meglepette nézett a srácra, hiszen még nem látta. Elmagyaráztam neki, hogy ő táncolt a legénybúcsúmon, de amikor elmondtam neki, hogy hol szemei kikerekedtek, s alig bírt megszólalni. Végül annyit mondott rá, hogy gratulál. Elszomorított, mégis elviseltem, ahogy ezt mondta nekem. Alig beszéltünk valamit, mégis élveztem azt a pár szót, amit vele válthattam. Éreztem, hogy zavarok, ha itt vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy lelépek. Felálltam, majd egy annyit odaböktem nekik, hogy; Sziasztok, én megyek.. Jin rábólintott, míg Monster nem, s inkább ő is elköszönt. Előresietve mentem ki a házból, hogy ne keljen vele kettesben maradnom.
Annyira kíváncsi vagyok, hogy mi van SeokJin és az a srác között. Nem azt mondom, hogy a haverom meleg, de szerintem jól néznének ki együtt. Jó párt alkotnának, mint én annak idején, Nam-mal. El kell felejtenem azt az időt, s jelenre kell koncentrálnom, mivel ott van nekem az a nő, aki mindig mellette volt, bármi is történt. Őt szeretem, az érzéseim nem változhattak ilyen gyorsan meg csak attól, hogy megláttam. Az ilyesmi lehetetlen, csak a tündérmesékben létezik. Hiú ábrándokat kergetek már most, amiből minél előbb ki kell jutnom.
Ahogy kiértem, egyből hazafelé vettem az utat. Gyors, és nagy léptekkel mentem, de hiába. Követett, mint egy kutya a gazdáját. Olykor, olykor hátranéztem, hogy követ e. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, ahogy ő is, így nem telt sok időbe, hogy úton érjen. Megragadva jobb csuklómat, rántott vissza magához, miközben kezeit vállaimra helyezte.
-Ne hidd, hogy azért léptem le anno, mert nem szerettelek.- mondta hangosabban a kelleténél. -Te jelentetted számomra a világot, de megfutamodtam. Mégsem voltam képes arra, hogy boldoggá tegyelek. Minden egyes napodat káosszá tettem, s reménnyé, hogy nemsokára visszatérek. Nem várhatom el, hogy megértsd, de a visszautat keresem, minden egyes percben.- szemei könny belábadtak, ahogy ezt mondta.
A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem mindjárt kiszakad a helyéről. Megszólalni sem tudtam, nem mondtam semmit, csak csendben néztem. Egyik pillanatról a másikra éreztem, ahogy hatalmas karjai testem köré fonódtak. Erősen szorított, miközben lehetett hallani, hogy elsírja magát. Nagyot nyelve átöleltem, felsőért megszorítva. Nem vagyok tisztába azzal, hogy miért tettem. Néma csendben álltunk, s öleltük egymást úgy, mint évekkel ezelőtt. Jó érzés volt, mégis eltoltam magamtól.
-Sajnálom NamJoon, nemsokára megházasodom- hunytam le pilláimat. -A mi kapcsolatunknak, évekkel ezelőtt vége szakadt. Bármennyire szeretlek még most is, nekem ott van Ő. HyunAh mellettem volt, akkor is, mikor te nem. Nem futamodott meg, mit te.- szemeim kezdte könnyesedni. -Kérlek, hogy hagyj békén örökre. Többet ne keress!- fordultam sarkon, s elindultam haza.
Nem követett, egészen addig, míg jó hatvan métert nem mentem. Akkor utánam futott, s hátulról átölelt.
-Te hozzám tartozol, akkor is, ha azzal a nővel vagy együtt. Nagyon szépek kérlek, könyörgöm neked, kezdjük újra. Ígérem, többet nem fogok megfutamodni! Tanultam az esetből...- motyogtam elég halkan. -Gondolkozz raja, kérlek.- adott egy csókot nyakamra, mibe belepirultam.
Kiette a telefonomat a zsebemből, s mondta, hogy oldjam fel. Jófiú ként engedelmeskedtem neki. Visszaadtam a telefont a kezébe, majd beleírta a számát, hogy ha sikerült eldöntenem, akkor hívjam fel. De minél előbb jussak dűlőre. Még röpke pár percig ölelt, majd távozott, mint aki jól végezte dolgát. Elindultam haza, egész úton azon agyalva, hogy mit tegyek. Hazaérve párom egyből megbombázott a kérdéseivel, hogy mit csináltam eddig Jin-nél. Félig meddig elmondtam neki az igazságot, de sokat belekamuztam.
~ 4 nappal később ~
Négy nap telt el azóta, hogy Nam-mal találkoztam. Nehezen, de meghoztam a döntést. Nem vagyok magra büszke, de döntöttem. Most, hogy felbukkant felforgatta az egész életemet. Ismét beleszerettem, ami ellen nem tudok, és nem is akarok tenni semmit.
A mai nap során leültem, s beszéltem HyunAh-val. Kiakadt, és azt hittem, hogy mindjárt szívrohamot kap, de szerencsére nem kapott. Sírt, mint állat. próbálkoztam vigasztalni, de nem engedte, így hagytam a fenébe. Csendben ültem, s hallgattam, ahogy megállhatatlanul sír. A sírása minden neszt, és zajt elnyomott. Végül rám nézett könnyel teli szemekkel, magát hibáztatva mindenért. Nyugtattam, hogy nem miatta van, de felesleges volt, mert nem értette meg. Másnap lemondtuk az esküvőt, és elmondtuk mindenkinek, hogy nekünk nem lesz közös jövőnk. Mindenki támadott engem, főleg a szüleim. Nem akarták elhinni, hogy ezt tettem. De én szépen megmagyaráztam nekik, hogy van akit sokkal, de sokkal jobban szeretek. Meg azt is, hogy maradjanak ki az életemből, mert az enyém, s nem az övéké.
Tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki képes ilyen szörnyűséget művelni. Ezért is vagyok tökéletes párja Rap Monster-nek. Bízok abban, hogy Jin hyung is előbb utóbb megtalálja élete szerelmét. Ha nem most, akkor később. Megérdemli, hogy boldog legyen, ahogyan én.
Még aznap elővettem a telefonom, hogy felhívjam Nam-ot. Hangján tisztán hallani lehetett, hogy jelen pillanatban, Ő a világ legboldogabb embere. Így újra járni kezdtük, és nem titkoltam el SeokJin előtt. Egy hét után sikerült eladnunk, HyunAh-val közös lakásunkat, mivel már nem voltunk együtt. Odaköltöztem páromhoz, s éltük a mindennapjainkat teljesen normálisan.
Mindenki hihet kurvának, de nem érdekel, ha hozzá húz a szívem, akkor vele leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése